Amikor földre hull minden,
Heves lángja nincsen,
Gondolatokba veszve hirtelen,
Sötét útja vezet innen.

Nem tudom hogy,mire gondoljak éppen,
A jó a rossz,a rossz a jó,
Élénk emlék mire való?
Miért teper földre,s ejti rám,
Saját bánatának haragját,
Lelkének minden egyes gondját,
Kérdéseinek vad hadát.

Legyek én,ki haragban robban fel,
Mert ő könnyebben viseli el,
Legyek én,ki nehezebben dolgozza fel,
Mert ő inkább menekülve fut el.
Legyek én,ki elfogad mindent,
Mert ő bezárt életét éli,
Legyek én,ki úgy érzi eldobtak mindent,
Mert ő gyávának magát jobban véli.

Erő nélkül ugorj fel az égre,
Hátha nagyot koppansz földet érve,
Menekülj a világ túlsó sarkába,
Kizárva mindent,miért küzdöttél volna,
Mindenkit,ki rá figyelt volna,
Eltaszítva,saját vérében forrongva,
Legyen mind megértő,mert ennek így kell lennie,
Fogadja mindenki csendesen,s ezt kell hinnie,
Mert ő gyáván fut el ,vissza várába,
Honnan indult a gúny,s gyűlölet csendes árnya,
Hol néha szép,néha darabokra hullik szét,
Hol elbújva élheti savanyú életét,
Maradjon hát ott továbbra is bezárva,
Önző,aljas módon,gondolataival lelkébe zárva.

Illés Mihály