Sötét korban,kavargó porban,
Szúró rózsa tövis ágyban,
Fekete felhők bojtja lobban,
Hol a talaj szétrobban,
Ott,hol össze dől a vár,
Valaki mindig csak vár.

Ha vihar lángja csendül fel,
Kiállja vad duhaját,
Nézve,hogy mikor kel fel,
Hátha jobbá teszi óhaját!

Halkan tombol,s nem néz előre,
Csak megy,keresztül a mindenségbe,
Nem látja azt,mi utját állja,
Pedig bánja,hogy nem figyelt útvonalára.

Egyszer dobbant,százszor roppant,
Magában meg meg torpant,
Látja a fényt,ami lassan előkerül,
Mert ha sötét jön,akkor mindig fény derül.
Fény derül,mert vigyáz rá,
S ha némán tombol,szemét lecsukva,
Nem figyel a fény szavára,
Pedig tudja,a fény az ő vára,
Utána menne a világ végére,futva,
Mert rá gondol a sötétben,csak rá.

Nehéz a feje,sziklák csorbulnak bele,
Nem akar bántani senkit sem,
Főleg a ritka fényét nem,
De néha nem lát a szikla alól felfele.

Messze van a fény,távol a világban.
Várja,hogy végre,kéz a kézben,
Mindenének közelében,
Csak ott,akkor,abban az órában,
Csendben,nyugodtan,
A sötét felhők nélkül,
Csak halkan,nem gondolni semmire,
Csendben,nyugodtan,
Immár nem fény nélkül,
Tudni,hogy itt van végre.

Tudni,hogy itt vagy végre,
Oda bújni,s csak nézni az égre,
Merengeni,a biztonság tengerében,
Lehunyni szemeim,békességben.

Tudom,hogy néha,a nehéz fejem visz előre,
Nem hallgatok égre,s földre,
Nem látom a végét az út sötét kövének,
S megbántom azt,ki látja bennem a jót,
Sajnálom,hogy néha,tetteim rosszat érnek,
Sajnálok,minden bántó szót.

Csak csendesen,elbújni a végtelenben,
Csak csendesen,összebújni védtelen,
Csak csendesen,nézni kék szemed,
Csak csendesen,mondani hogy Szeretlek.

Illés Mihály